2016. jún. 10.

6. rész

 Mire visszatért magamra küszködtem a takarót, amit meglátva el is mosolyodott, miközben odajött levenni a bilincset.
- Dolgoznom kell ma, te pedig segítesz majd, addig meg intézd el nyugodtan a szükséges dolgaidat! Reggelivel kapcsolatban is szólj, mit akarsz és hozatok, mivel hallottam, nem ettél semmit.
- Nincs étvágyam – vágtam rá egyből kissé gúnyos hangsúllyal.
- Akkor majd szólj, ha lesz! - vonult el a dolgozószobájába.
Miután hátat fordított, átsiettem a szobámba ruhákért, majd a fürdőszobába vonultam. Mire végeztem, a bőröm halványpiros lett az alapos súrolástól, a testem viszont ugyanolyan merev maradt, semmit se lazított rajta a forró víz, csak az üres gyomrom lett még rosszabb, de ennek ellenére is képtelen lettem volna akár egy falatot is leerőltetni.
Felöltöztem, lassan megfésülködtem, megmostam a fogam, majd mivel nem találtam több teendőt, bevánszorogtam a dolgozószobájába.
- Biztos nem akarsz enni? - kérdezte fel se nézve a papírokból.
- Nem. Mit kell csinálnom?
- Van itt pár dolog, amit át kéne számolni - vett fel az asztalról egy stócot, amit felém nyújtott.
Közelebb léptem, hogy meg tudjam fogni, majd a számológéppel együtt leültem az asztalhoz, ami körül három fotel volt. Máskor is kellett már ilyet csinálnom, így tudtam mi a teendő. Egyedül az bosszantott, hogy csak számok voltak, semmi megjegyzés arról, mi micsoda, pedig annak tudtam volna hasznát venni. De majd talán idővel kapok valami nagyobb feladatot.
Az idő így gyorsabban elrepült. Kora délután Hyun Seok hozatott fel ebédet, aztán leült velem szembe az asztalhoz.
- Nem érdekel, ha nincs étvágyad soha, nem éheztetheted magad!
Majdnem visszavágtam csípősen, hogy ugyan miért ne tehetném, de az utolsó pillanatban visszanyeltem, semmi kedvem nem volt megismételni a reggelit.
- Mi történt a lánnyal? - kérdeztem, miközben a kezemet néztem, amivel megfogtam a kanalat.
- Ezt később kéne megbeszélni.
- Szóval meghalt?
- Igen, eltalálta a tüdejét - mondta komoran. Felpillantottam rá, mintha halványan a fájdalom jelei is látszottak volna rajta, legalábbis egy pillanatig, aztán látva, hogy nézem felvette semmit se mutató álarcát. - Ma egyedül megyek, Jong Soo jön majd figyelni rád.
A tegnappal ellentétben most örültem ennek. Hyun Seok legyen csak távol tőlem, egyedül abban az átkozott klubban, ahová egyáltalán nem vágytam vissza, most már még inkább.
- De ha bármit csinált tegnap, vagy fog most, nyugodtan elmondhatod nekem! – kezdte fürkészni az arcom.
Bólintottam, és megint visszanyeltem az újabb csípős megjegyzést arról, hogy ki miatt aggódjon.
Ezután csendben ettünk, bár ez elég rossz szó rá. Alig tudtam valamit magamba erőltetni, de azért megpróbáltam, mert tudtam, hogy ennem kell. Viszont ő se evett szinte semmit, csak meredt maga elé a tányérra megfejthetetlen arckifejezéssel. Vajon mi baja lehet? Tényleg érdekelné a halott lány?
- Pakolj be a hűtőbe, aztán azt csinálsz, amit akarsz!
- Rendben - álltam fel, és kihordtam a kaját a nappaliban lévő kis hűtőbe, majd a szobámba vonultam és lefeküdtem. Elég fáradt voltam, mivel sose alszok rendesen most meg már lassan húsz órája ébren vagyok. Így el is szunnyadtam. Halk beszédre keltem később.
- Tényleg bocsi, hogy felvigyázót kell játszanod. De majd beszélünk egy komoly feladatról, ha visszajöttem.
- Oké. Min Ah?
- Alszik, ráfér egy nyugodt pihenés... Na, de megyek is. Itt nem szükséges annyira őrizni.
- Szia! - hallottam még Jong Soo hangját, aztán az ajtó csukódását.
Visszahunytam a szemem, ha véletlen benézne, na meg egyetértettem Hyun Seokkal, ki kéne használnom, hogy egyedül tudok aludni. Azonban nem jött az álom vissza, és végül a kíváncsiságom győzött, hogy megnézzem mit csinál Jong Soo. Így amilyen halkan csak tudtam kikeltem az ágyból, és elindultam ki. A nappali üres volt, mikor kikukucskáltam a résnyire nyitva hagyott ajtón. Óvatosan kisurrantam és Hyun Seok része felé lopóztam.
Már majdnem benéztem, mikor megjelent előttem a férfi. Hátraugrottam ijedtemben, aztán próbáltam lecsendesíteni a szívverésem.
- Szia! Míg Seok nem jön vissza, addig én leszek itt.
- Tudom, csak azt nem értem, miért nem lehet egyedül hagyni - fordultam meg és ledobtam magam a fotelba. - Mit kerestél?
- Nem akarja, hogy kárt tegyél magadban - vont vállat, és ő is leült velem szembe.
- Kicsit paranoiás, bár nem csoda, hány lány halt meg már e miatt az egész miatt? Viszont nem válaszoltál a kérdésemre!
- A wifit próbáltam használni – vonta meg a vállát.
Elgondolkozva néztem rá, nem győzött meg. Mondjuk mindegy is, tőlem aztán azt csinált, amit csak akart. Hátrahajtottam a fejem, és a plafont kezdtem bámulni.
- Minden rendben? – szólalt meg pár perc elteltével.
- Biztos veled fogok lelkizni - mondtam ironikusan. - Vagy te vagy az, aki nem csinál semmit, csak hallgatni szereti mások történetét?
- Látom nincs ok aggodalomra, még mindig remekül tudsz gúnyos megjegyzéseket tenni – tűnt el korábbi halvány érdeklődése egy pillanat alatt.
Megvontam a vállam, és körülnéztem. Valamit csinálni kéne, a rövid alvástól felébredtem, és nem bírtam az ücsörgést, főleg ilyen helyzetben. De persze, Jong Soo véletlenül se felejtette ott valahol a cuccát - mondjuk a telefonját -, hogy zsebre tudjam vágni.
Végül úgy döntöttem beszélgetek vele egy kicsit, ha már azt akart.
- Miért csináljátok ezt? A pénz miatt? - néztem rá.
A kérdésem meglepte, de aztán bólintott.
- Én igen, de mint láttad vannak, akiket a drogok és a lányok érdekelnek.
- Miért nem kurvákat keresnek?
- Azoknak adni kéne részesedést, az ügynökséget meg már alapból megcsinálták előtte, így ti pont kéznél voltatok. - Hányni támadt kedvem, főleg a tárgyilagos beszédétől. Hogy képes valaki úgy beszélni ilyen dolgokról, mintha csak az időjárásról lenne szó. - Megtennéd, hogy nem nézel rám ennyire undorodva, én csak válaszoltam, közöm alig van egy kis részéhez!
- Igaz, te csupán nézed, és nem teszel ellene! Sokkal jobb vagy – vetettem rá egy gúnyos mosolyt.
Megint dühös lett, pont, mint tegnap este. Kinyitotta a száját, aztán becsukta és felállt. Majd frusztráltan mászkálni kezdett fel-alá.
- Elmehetünk valahová?
Fagyosan nézett rám, de nem mondott semmit, hanem tovább járkált. Egy ideig figyeltem, azonban csak felbosszantott engem is, ezért visszavonultam a szobámba, és lefeküdtem zenét hallgatni. Még kicsit sikerült azt is elképzelnem, hogy otthon vagyok. Felidéztem azt az estét, amikor összeköltöztünk Eun Sunggal. A cuccaink pár szükséges dolog kivételével a dobozokban voltak, ugyanis egész nap takarítottunk és rendezgettünk. Alaposan el is fáradtunk, de pár üveg soju után, újult erővel kezdtünk táncolgatni.
Annyira boldog voltam, hogy Eun Sunggal lakhatok. Megvolt a saját szobánk, ahová elvonulhattunk, viszont ki ne élvezné, ha a legjobb barátnőjét pár lépésre találja.
Könnyek szöktek a szemembe annyira hiányzott Eun Sung. Úgy éreztem hamarosan összeroppanok. Nagyon sokáig egyedül voltam, az apám pedig egy mocskos alkoholista, akinek ha nem tetszett valami egyből eljárt a keze. Akkoriban sem volt kire támaszkodnom, de kibírtam, aztán minden könnyebb lett, mikor leléptem tőle. Most azonban kételkedtem benne, hogy valakinek a segítsége nélkül sokáig bírnám. Viszont nem láttam esélyét, hogy találok ilyen embert.
A könnyeim lassan elapadtak, nem engedtem magamnak komolyabb sírást. Helyette a zenére koncentráltam, amit addig hallgattam, amíg visszaaludtam.
Mire felkeltem újra hallottam Hyun Seok hangját. Csendben hallgatóztam, valamilyen feladatról beszélhettek, de már a végső kis részleteknél jártak, és nem értettem belőle sok mindent. Aztán Jong Soo elköszönt és lelépett. Én maradtam az ágyban, visszacsukott szemmel, mivel Hyun Seok bejött megnézni. Habár el kellett volna mennem mosdóba meg se moccantam, talán békén hagy, ha azt hiszi, alszok. Így is lett, mert kiment behajtva maga mögött az ajtót.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, aztán egyből pörögni kezdett az agyam. Ha elalszik, simán kilóghatok, és talán a kamerákat se figyelik annyira, hogy ne tudjak meglépni az épületből. Viszont ez utóbbival nem tudtam mi van, viszont ha nézik, és elkapnak Hyun Seok nagyon dühös lesz.
Ezen vacilláltam sokáig, már egy ideje kintről se hallottam semmit. Meg kell próbálnom, ez az első alkalom, hogy este egyedül hagyott! Győztem meg magam végül, és kimásztam az ágyból.
A sötét ellenére nem mentem neki semminek, míg eljutottam a bejárati ajtóhoz, ami viszont nem akart nyílni. Hitetlenkedve nyomtam le még egyszer a kilincset, de zárva volt.
Nekidőltem háttal az ajtónak dühömben, és észrevettem, hogy Hyun Seok szobájából halvány fény szűrődik ki.
Fent lenne még mindig? Mindegy, ráztam meg a fejem, majd a fürdőszobába vonultam. Hideg vízzel megmostam az arcom, hogy felfrissüljek kicsit. Nagyon rám jött most a próbálkozás, szóval nem fogom feladni.
Kiléptem az ajtón, és kis híján a szívroham jött rám, mikor majdnem nekiütköztem Hyun Seoknak. Rögtön megcsapott az alkoholszag, ami áradt belőle, pedig ha ivott is, sose látszott meg rajta. Ujjai végigsimítottak arcomon, miközben motyogott valamit, ami leginkább a sajnálomra hasonlított, de nem voltam benne biztos, ráadásul miért kéne bocsánatot.
- Visszamegyek aludni! - mondtam gyorsan, és kerültem is ki, de elkapta a karom, azzal a mozdulattal együtt vissza is rántva.
- Nem az én hibám - szólalt meg pár másodperc múlva kicsit érthetőbben, bár ennek se volt sok értelme.
- Mi?
Válaszra nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondott volna, elengedet és beszaladt a fürdőszobába. Elhúztam a számat az öklendezést hallva, majd elindultam a szobámba. Félúton torpantam meg, hogy aztán irányt váltsak. Berohantam a hálójába, és elkezdtem körülnézni a kulcsot keresve, persze közben erősen füleltem.
- Aish - toppantottam, mert nem volt sehol.
Kisiettem, de mielőtt eltűnhettem volna a nappaliból, ő is kijött.
- Várj! - indult el felém közel sem egyenesen.
Megmerevedve követtem a tekintetemmel. Megállt előttem, és a kezemért nyúlt, amit aztán a legrosszabb hely felé húzott. Bármit is ígértem arról, hogy az csinálom, amit mond, eszem ágában sem volt megfogni, így rántottam is volna vissza a kezem, de megszorította, és a combjához érintette.
- Csak nem ezt szeretnéd? - kérdezte még közelebb hajolva.
Már szóltam volna vissza, amikor leesett, hogy nem rossz helyre húzta a kezem, ugyanis az ujjaim pont a zsebénél voltak, amiben egy kulcscsomó lapult.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Hát persze - nevetett fel. - Menj aludni, Min Ah! - engedett el, én pedig azonnal ott is hagytam.
Szerencsére nem jött utánam. Így magamban mérgelődtem, amiért ezúttal sem jártam semmi sikerrel. De nem volt kedvem kockáztatni és megnézni, mennyire lenne kihasználható az állapota, mert pont emiatt csak még inkább én innám meg a levét.

2015. nov. 15.

5. rész

Eltelt egy hónap majdnem. Hyun Seok nem bírt várni, így az első számunk kikerült, míg a többin dolgoztunk gyors iramban. Ennek örültem amiatt, hogy azzal kellett foglalkoznom. Igaz a klubba állandóan kísértem, de tényleg nem zaklatott senki. Én pedig figyeltem mindenre amennyire tudtam.
Hyun Seok se kényszerített semmire, legalábbis komolyra. Kétszer kedved kapott táncolni, nekem pedig természetesen nem volt beleszólásom. Este pedig néha odabújt, amire mindig felkeltem, és megmerevedve vártam, míg arrébb megy. Még a barátnőmmel is beszélgethettem, bár végig ott ült mellettem, ennek ellenére kicsit megnyugtattak ezek az alkalmak. Hye Rinnel is találkozhattam egy bekamerázott szobába. Neki se mondhattam semmit, mert még nem avatták be őket. Nála nagyon nehéz volt jó képet vágni, és nem figyelmeztetni, hogy meneküljön. Így inkább mindig azt mondtam neki, hogy nem érek rá. Piszok rosszul éreztem magam és hibásnak, amiért nem szólok semmit, de megfenyegettek, ha bármit elmondok neki, akkor megölik.
Most is a klubban ültünk. Merengésemet egy pasas megjelenése szakította félbe, ahogy a társalgást is. Seok fülébe súgott valamit, mire ez utóbbi felpattant, engem is felrántva. Értetlenül és kicsit megijedve néztem rá, mivel az arca egyáltalán nem biztatott semmi jóval.
- Jong Soo vidd el innen! Majd hívlak. - Ezzel az említett felé tolt. Ő volt az, aki bejött értem a mosdóba még az elején, és azt a nagyszerű tanácsot adta, hogy maradjak erős, hiszen jobb helyzetben vagyok, mint sokan mások.
- De... - kezdtem bele, azonban tovább nem jutottam, mert dühösen félbeszakított.
- Csend és menj, nem érek rá veled vacakolni!
El is indult a férfi nyomában, én pedig a tekintetemmel követtem. A tömeg egy részen szétvált. A körben két pasi volt és egy lány, akinek az egyikük fogta a karját. A zenétől ugyan nem hallatszott semmi, de lehetett látni, hogy balhé van. Aztán hirtelen egy durranás hallatszott, ezzel egy időben a szerencsétlen lányt pont maga elé rántotta az eredeti célpont.
A tekintetem egy pillanatra a háttal állóra siklott, aki felemelt kezében pisztolyt tartott, aztán újra a lányra néztem, világos ruhájának mellrészén egyre nagyobb folt keletkezett. Feje előre billent, csak a srác tartotta meg maga előtt élőpajzsként. Azt nem tudtam, meghalt, vagy csak elájult, mindenesetre belevésődött a retinámba a kép. Képtelen voltam elszakítani róla a szemem, míg Jong Soo el nem kezdett húzni. Sokkos állapotban követtem. Valahol máshol mentünk ki az épületből, de ez is csak akkor tűnt fel, mikor már kint álltunk az utcán.
- Nyugalom! - fogott meg két kézzel, és maga felé fordított. - Biztonságos helyre viszlek.
Biztonság? Hol van egyáltalán olyan. Magam előtt láttam szegény lányt. A gyomrom tartalma eléggé visszakívánkozott, de megpróbáltam magamban tartani.
- Meghalt? – A hangom alig volt több remegő suttogásnál.
- El fogják látni. - Ha még él, lebegett a levegőben a ki nem mondott rész. – Gyere! – mondta egy kis hezitálás után, úgy tűnt, mintha át akart volna ölelni.
Ettől átjárt a rémület, és megpróbáltam kitépni magam a fogásból. Akármennyire nem tűnt Jong Soo-val kapcsolatban, hogy érdekelném, csak Hyun Seokban bíztam kicsit azt illetően, hogy nem fog megerőszakolni.
- Vissza akarok menni! – Aminek egyébként a gondolatától is kirázott a hideg, de a vele való kettesben maradástól is.
- Min Ah! – fogta kezei közé az arcom, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Nem foglak bántani, nyugodj meg kérlek!
Az arca olyan furcsa volt, mintha aggódás és szomorúság keverékét véltem volna látni rajta. Bár valószínűleg csak beképzeltem. De végül engedtem, hogy a kocsijához kísérjen. Aztán csak néztem ki az elsuhanó útra, miközben lassan kezdett elmúlni a sokkos érzés.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, amikor valami ismeretlen helyen leparkolt.
- Nálam. Majd Hyun Seok szól hova vigyelek és mikor.
Ha képes lettem volna viccesnek találni most bármit, biztos nevetnék ezen a képtelen helyzeten, hogy Seok megmentésére vágyom.
- Szeretném, ha nem próbálkoznál semmivel! Én se járnék jól, te se, és egyébként sem kell tartanod tőlem.
Látva, hogy választ vár bólintottam. Az arca ettől nyugodtabbá vált, majd kiszállt a kocsiból. Én is kiléptem, és azonnal megfordult a fejemben, hogy talán ez az alkalom lesz a legjobb lehetőségem a megszökésre. Viszont mi van, ha hamarabb érnek el Eun Sunghoz? Na meg, ha sikerül elkapnia Jong Soo-nak? Tény hogy egyszer sem láttam lányokkal, de más tekintetben nem tűnt különbözőnek, lehet ő a csendes elmebeteg. Nyeltem egy nagyot. Odaért mellém, így ez a pillanat elszállt, de míg vele vagyok és nem a klubban, vagy az ügynökségen, még mindig nagyobb esélyem van.
Ez a kis megnyugvás azonban rögtön elszállt, miután egyedül maradtunk a lakásán. Rám tört a pánik, hiába nem csinált semmi fenyegetőt. Pedig még a lakása is teljesen normális volt. Igaz nem sok cuccal, teljes renddel, ami félig már egy hotelra emlékeztetett, ahol valaki sok ideig megszáll, így azért berendezkedik kicsit.
- Kérsz inni, vagy enni? - kérdezte, mintha csak baráti látogatáson volnék.
- Nem - ráztam meg a fejem, miközben idegesen ácsorogtam egyhelyben.
Csörögni kezdett a telefonja. Mutatta, hogy üljek le, majd odébb ment felvenni. Pár szót váltott csak az illetővel, majd felém fordult.
- Itt maradsz reggelig - mondta, arcáról ítélve úgy tűnt, ő sem örül ennek különösebben. - Hozok ki neked cuccot, ha kérsz valamit, akkor szólj!
Elindult az egyik szobába, majd pár perc múlva visszatért egy párnával és takaróval. Addig körülnéztem, de az ablakok tűntek az egyetlen lehetséges szökési útvonalnak tekintve, hogy a bejárati ajtót bezárta. Viszont nem az első emeleten, vagy a földszinten voltunk.
- Aludhatsz nyugodtan - rakta le mellém a dolgokat. - Vagy szükséged van valamire?
Megráztam a fejem megint. Éhes voltam korábban, de még ha ennék is nála, a gyomrom a történtektől még mindig kavargott. Így lehúztam a cipőmet, és lefeküdtem a kanapéra magamra húzva nyakig a takarót.
Jong Soo lekapcsolta a lámpát, majd a fotelba telepedett tablettel a kezében. Reméltem, hogy csak addig akar felvigyázót játszani, míg el nem alszom. Így lehunytam a szemem, és lassan szép egyenletesen kezdtem lélegezni, mint aki alszik.
Vártam, vártam, nem mertem nagyon helyezkedni se, pedig kezdett kényelmetlen lenni a testhelyzet, mivel már egy óra biztos eltelt, ő azonban még mindig ott ült, és csukott szemhéjam mögül még mindig éreztem a halvány világosságot. Pont egy kockát kellett kifognom?
Nem bírtam tovább, megfordultam kicsit, és vártam tovább. Megint eltelt jó idő, de Jong Soo meg se mozdult.
- Nyugodtan aludhatsz - nézett rám, ahogy felpillantottam rá, meggyőződve arról, tényleg nem aludt el. - Én fent leszek egész este.
- Miért? – kérdeztem frusztráltan.
- Hyun Seok figyelmeztetett, hogy ügyeljek rád, meg a helyedben én is próbálkoznék.
- Ebben az esetben miért nem kötözöl meg egyszerűen?
- Utána pedig nyugodtan aludjak?
- Megerőszakoljátok a lányokat, de ettől nem tudsz rendesen aludni? - kérdeztem gúnyosan.
- Fogd be! - csattant fel élesen.
Lerakta a gépet, és a ablakhoz ment. Az elhúzott függönytől bejövő halvány fényben láttam, ahogy ökölbe szorul a keze, ahogy ott áll mereven.
- Engedj el! – kértem hirtelen magamat is meglepve, hiszen pont az előbb húztam fel.
- Tessék? - fordult felém félig.
- Megadok bármit, ha hagysz elmenni!
Egy hosszú pillanatig csak nézett, amitől remény gyúlt bennem, de aztán dühös hangon szólalt meg.
- Maradj csendben, és aludj!
A hátamra fordulva csalódottan és némán meredtem a mennyezetre. Később visszaült ő is, és folytatta a tabletezést, bármit is csinált rajta. Aludni képtelen voltam, pont mint amikor Hyun Seok hozzám bújt.
Nagy sokára eljött a reggel. Jong Soo kiment a konyhába, majd engem is hívott.
- Nem vagyok éhes - hárítottam. Ittam vizet, de máshoz még mindig nem volt kedvem.
- Gyere!
Kivánszorogtam és leültem az asztalhoz.
- Nem indulhatnánk inkább?
Válasz helyett elém tolt egy tányért.
- Ha megetted felhívom Seokot.
Azt hiszi, zsarolhat ilyennel? Felálltam és visszavonultam a nappaliba, de azon kívül, hogy magamon éreztem hitetlenkedő tekintetét nem mondott semmit.
Végül 9 körül kapott sms-t, és megkönnyebbülve indult el velem, ahogy láttam eléggé meg akart már szabadulni tőlem. Hamar megérkeztünk az ügynökséghez, ahol már várt lent Hyun Seok.
- Minden rendben volt? - kérdezte Seok a szobájában.
- Mintha annyira érdekelne. Úgyis miattad menekülnek az öngyilkosságba a lányok.
Dühös voltam, amiért nem sikerült még csak megpróbálkoznom se a szökéssel. Ez a dolog pedig már a Hye Rinnel történő utolsó találkozás óta nyomasztott. Beszélgetés közben feljött a példaképe, So Yeon, akinek a képét láttuk még az első pár napban. Elmondta, hogy a lány és Seok elvileg csinált volna egy közös albumot, de nem lett belőle semmi, mert kicsivel rá lett öngyilkos. Akkor köszöntem el tőle, mert annyira sokkoltak a hallottak, hogy nem bírtam tovább vele maradni és megjátszani a minden okét.
- Ezzel mire célzol?
- Ji So Yeonnal akartál először duót, de szegény meghalt. Vajon miért?
Számítottam ugyan a dühére, ám arra, hogy azonnal felpofoz már nem annyira. Így nem volt időm elhúzódni a hirtelen felém lendülő keze elől, ami fájdalmasan csattant az arcomba, és meg is tántorodtam kicsit. De hiába égett az arcom megacélozva néztem rá.
- Érzékeny téma? – kérdeztem gúnyosan. - Miattad halnak meg...
- Hallgass! - kiáltott rám, és fenyegetően közelebb lépett.
- De téged érint rosszul - folytattam tovább -, mindjárt megs...
- Verést akarsz? - rántott magához a karomnál fogva.
Ujjai bőrömbe mélyedtek, de magamban tartottam a fájdalmas nyögést.
- Elegem lett, nem leszek a következő, akit elástok! - néztem fel rá rendíthetetlenül.
- Szóval igen, viszont tudok mást, amire jobban fogsz hallgatni!
Na, erre már nehezebb volt úgy reagálni, mintha nem érdekelne. Ám maximum egy pillanatig látszódott az arcomon bármi, viszont inkább nem folytattam tovább a beszédet. Azonban kicsit elkéstem vele, mert a pár lépéssel mögöttünk lévő ágyra nyomott.
Mind a két kezemet lefogta, miközben szinte rajtuk támaszkodott, ami eléggé fájt, azonban inkább az érdekelt, hogy elkezdte lehajtani a fejét. Elhúztam a sajátomat, mielőtt megcsókolhatott volna, de csak annyit értem el, hogy az arcomat, nyakamat kezdte puszilni. Majd elengedve a kezemet megfogta a felsőm és szétszakította. Mire elkaptam a karját már késő volt, és vissza is szorította a fejem fölé.
- Engedj el! - mondtam félelemmel vegyes dühvel, miközben próbáltam szabadulni, de akárhogy mozogtam a testével teljesen az ágyhoz szegezett.
- Kötözzelek ki, vagy nyugton maradsz? - Válasz helyett csak tovább feszegettem ujjai közül a csuklóm. - Semmi gond, csináljuk máshogy - tolt feljebb az ágyon, aztán benyúlt valahova a párna alá, pontosan nem láttam, és előhúzott egy plüssös bilincset. Megragadta a karom, és hiába próbáltam visszahúzni, a fejem felé emelte, hogy rám rakja a béklyót.
- Ettől nagyon férfinak érezheted magad – mondtam, sikeresen elfedve a hangom remegését.
- Az a cél, hogy tudd, én parancsolok! - húzta mosolyra a száját, majd leszállt rólam, de csak azért, hogy megszabadíthasson a nadrágomtól. Fellendítettem a lábam, de az arcától pár centire elkapta.
- Úgy látom azt szeretnéd, ha Eun Sung is megtapasztalná, amit te fogsz - rántotta le a ruhát, és félredobta.
Minden dühöm semmivé lett, ahogy visszaült rám, csak a rettegés maradt. Keze végigsiklott a testemen, amitől megremegtem. Majd megfogta az állam, és megcsókolt, szájával erőszakolva szét ajkaimat. Kétségbeesetten vergődtem alatta, de semmit sem értem el. Egyik keze alám csusszant, ujjai a melltartó kapcsolóján voltak, én pedig nem bírtam tovább.
- Megértettem, kérlek, hagyd abba! – nyögtem ki, mikor szabaddá vált egy pillanatra a szám.
Könnyek buggyantak ki a szememből, képtelen voltam visszatartani őket. A megverést elbírnám, de ezt?
- Még egyszer! - húzta elő a kezét, és megtámaszkodott a két tenyerén a fejem mellett, úgy nézett le rám.
- Azt teszem, amit mondasz, csak hagyd abba!
- Meddig? Míg el nem engedlek?
- Nem, befejezem végleg. - Legalábbis míg meg nem lesz a menekülő terv.
- Remek – ült ki elégedett vigyor a képére, ami aztán el is tűnt a következő pillanatban. - De csakhogy tudd, ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy abbahagytam! - mondta hidegen. - Világos?
- Igen.
- Most itt hagylak egy kicsit, addig gondolkozhatsz! - szállt le rólam. - Jövök mindjárt!
Elindult kifelé a szobából, én pedig ijedten rángattam a bilincset. Mi van, ha csak szórakozik velem, azért nem vette le? Azonban hiába rettegtem, nem tudtam mit csinálni, csupán félve várni vissza.

2015. okt. 23.

4. rész

Mikor felkeltem először nem tudtam hova tenni, hogy miért van elgémberedve mindenem. Aztán kinyitva a szemem rájöttem, hogy a földön ülök, és nem csak rossz álom volt az este. Még mindig sötét volt, csak a körvonalakat lehetett látni.
Be voltam takarva, ami először szintén nem tűnt fel. Lassan felkecmeregtem. A gyomrom nem örült túlságosan a dolognak, és folyadékra vágyott.
- Jó reggelt! - jött Hyun Seok hangja az ágy felől, ami a szívbajt hozta rám, majd egyből utána mozdulatlanná dermedtem. Láttam, ahogy felkel az ágyból
- Van időt felkészülni a fotózásra, szóval kapd rendesen össze magad!
- Na, és ha nem vagyok képes rá? - kérdeztem gúnyosan.
- Tisztázzunk valamit, Min Ah! Az apám igen kemény módszereket talált ki, hogy a hozzád hasonlókat engedelmességre tanítsa, és ha ez nem ér semmit, akkor a szeretteidet veszi célba! Én egyiket sem szeretném, szóval tedd meg magadnak is azt a szívességet, hogy rendesen viselkedsz! Mert az első megviselne, bár lehet nem törne meg teljesen, viszont a barátnődnek nem kívánsz rosszat, amit pedig már bosszúból megkap a viselkedésed miatt.
Szótlanul néztem rá. Nem akartam könnyen megadni magam, de megint csak itt volt Eun Sung.
- Egyébként meg, mint mondtam nem foglak bántani, és drogot adni se.
- De a többieket...
- Ne foglalkozz azzal! Most pedig menj készülődni. Én meg átvizsgálom a cuccaidat.
Olyan lazán jelentette ki, mintha csak azt mondta volna, eszik.
- Micsoda?
- Minden könnyebb lesz, ha semmi csábító dolog nem marad nálad.
Ezután természetesen az ajtóban állva dühtől fuldokolva néztem végig, ahogy mindenemet megnézi. Szerencsére mondjuk nem állt meg semminél alapos megvizsgálásra. Utáltam, amikor a személyes dolgaimban turkáltak.
Elvételre csak a laptopom és a telefonom került. Bár ez is épp elég nyomasztó volt. Segítséghívás egyből kilőve, nem mintha nagy reményeket tápláltam volna. Régóta megy az ügynökség, ami azt jelenti, rendkívül ügyesen csinálják.
- Ne aggódj, letiltatunk pár dolgot, és a gépedet vissza is kapod, a mobilt pedig mellettem használhatod majd.
- Az épületet elhagyhatom?
- A klub a törzshelyed lesz, mivel intéznem kell a dolgokat. Máshová egyelőre nem.
És ha majd igen, akkor is minden lépésem figyelve lesz, ebben biztos voltam, mondania se kellett.

Pár óra múlva elkezdődött a fotózás, de egyszerűen képtelen voltam nyugodt arcot vágni, vagy elviselni az érintését.
- Hyun Seok, csinálj valamit a csajjal, ha már nem bírtad megvárni ezt a napot! – mondta a fotós, miután rájött, hogy hiába szól nekem, jobb műmosolyt nem fogok tudni az arcomra erőltetni.
- Magunkra hagynátok akkor?! – mondta Hyun Seok, mire mindenki kivonult. Aztán felém fordult. – Nem tudnád egy kicsit megerőltetni magad?
- Azt hiszed olyan egyszerű? – csattantam fel, de pillantásától azonnal bennem maradt minden további felháborodás.
- Egész bátran vissza mersz beszélni, plusz még menekülni is próbáltál, úgyhogy szerintem képes lennél egy fotózást végigcsinálni.
Csakhogy a harciasságomat egyre inkább átveszi a kétségbeesés. Nem látok kiutat, és félek is, mire miként reagálnának. De ezeket nem mondhattam hangosan ki.
- Ha nem megy? – kérdeztem helyette csendesen.
- Jönnek apám módszerei, szóval menjen! Máskülönben csak kikészülnél gyors tempóban, aztán nem hiányzik, hogy te is öngyilkos legyél.
Eszembe jutott Hye Rin példaképe, rá is akartam kérdezni, de visszajöttek a többiek. Összeszedtem magam, amennyire bírtam, csak essünk túl rajta minél hamarabb. Ez a gondolat kicsit segített, pontosan az átöltözésig, amikor rám adtak egy hálós pólót, ami egyáltalán nem takart semmit, egy bugyinak meglelő méretű nadrággal.
Szóltam a lánynak, aki odaadta a ruhát, hogy küldje be Hyun Seokot.
- Mi az már megint? – kérdezte ingerülten, amint belépett, majd becsukta az ajtót.
- Ez olyan, mintha fehérneműben lennék - válaszoltam halkan.
- Szórakozol velem?
- Nem, de ebben képtelen vagyok végigcsinálni.
Felnevetett és elindult felém, amitől még jobban megijedtem, mint a pár másodperccel korábbi dühétől.
- Alkudozzunk! – Közvetlenül előttem állt meg. – Kapok egy csókot, és befejezzük mára a fotózást. Mit szólsz?
Vacillálni kezdtem a két lehetőség között. Sose voltam az a prűd fajta, aki fennakad egy sima csókon, azonban előbb tenném meg rengeteg idegennel, mint vele. Viszont, ha kibírom, nem kell ilyen göncben képeket készíteni, amit aztán az egész világ láthat.
Nehéz választás volt, de végül az ajánlata mellett döntöttem. Máskor inkább folytatom a fotózást, ám most tényleg képtelen lettem volna folytatni.
- Rendben – mondtam, mire önelégült vigyor jelent meg az arcán.
- Úgy csináld, mintha akarnád! – mosolygott tovább, és intett.
Grimaszolva átszeltem a maradék egy lépésnyi távolságot, és a vállára téve a kezem lábujjhegyre álltam, hogy elérjem ajkait, miközben minden porcikám el akart előle menekülni. Szerencsére nem támadt le vadállatként, lágyan viszonozta a csókot, bár egyre mohóbb lett, és egyik kezét becsúsztatva a póló alá a hátamra tette, úgy vont teljesen magához.
Megfékeztem a késztetést, hogy ellökjem magamtól. Mindjárt befejezi, csak ki kell bírnom. Azonban a másodpercek kínzó lassúsággal teltek, és jeges félelem kezdett átjárni, mi van, ha nem fogja abbahagyni?
- Máskor lehetne meggyőzőbb – simított végig arcomon, miután kicsit hátrébb húzta a fejét, de csak ezután lépett el. – Öltözz át, aztán megyünk vissza a szobába! – mondta még, majd otthagyott.

Egy alapos fogmosás, vacsora és pihenés után elindultunk megint a klubba. Valahonnan szerzett nekem egy mini ruhát, ami éppen csak takart mindenhol, hogy azt vegyem fel. Én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy állandóan rángattam lefelé a szegélyét, mintha megnyúlna egy kicsit tőle.
- Óh, ha jót akarsz, mások előtt ne szövegelj vissza semmit! Lehet, kettesben elszórakoztat, de nem tűröm egyébként – mondta a kocsiban.
Csak bólintottam, bár tudtam, hogy valószínű lesz rá példa. Eszembe jutott a tegnapi pasi a klubból. Nem igazán tűrném el szó nélkül, hogy úgy bánjanak velem. De el kellett kísérnem, Hyun Seok ragaszkodott hozzá. Engem már a hideg kirázott akkor is, amikor megérkeztünk az épülethez. Inkább töltöttem volna egy cellában zárva az estét, mint itt.
Odabent Hyun Seok ugyanoda ült te, azonban az órák során többen csatlakoztak hozzánk. Először egy alacsony srác jött, picit hosszabb fekete hajjal, az arcát igazából nem néztem meg, vagy félrefordítottam a fejem, és a tömeget néztem, vagy az ölemben fekvő kezemet.
Az asztalra rakott egy dossziét, majd engem kezdett méregetni. Emiatt csak még inkább próbáltam nem ránézni. Így is magamon éreztem a tekintetét, ami kezdett nagyon zavarni.
- Szóval ő lesz a csodaszép társad?
- Pontosan – válaszolta unottan Hyun Seok a papírokra meredve. – De ne is gondolj semmire, mert csak az enyém! Ezt tovább adhatod mindenkinek, ő tiltott gyümölcs!
- Kár. Na, és hogy hívnak? – hajolt közelebb.
Én azonban továbbra is oldalra néztem, mintha meg se hallottam volna. Annyira nem bosszantotta fel a dolog, mert csak nevetve hátradőlt pár másodperc múlva.
- Jól van, minden rendben – pakolta vissza a papírokat a tartóba Hyun Seok. – Ha elfogynak a dolgaid, majd gyere!
- Mindenképp. A csajhoz meg sok sikert! Szexi és dacos, bár téged ismerve nem sokáig marad így – vigyorgott, majd távozott is.
- Úgy döntöttél, nem fogsz megszólalni? – jött a kérdés mellőlem rögtön, miután kettesben maradtunk.
Csak megvontam a vállam, nem néztem rá, legalábbis a következő pillanatig, amikor megéreztem kezét a combomon felfelé siklani. Megállítottam ujjait, amik már a mini ruhám szegélyénél jártak.
- Tudok pár dolgot, ha beszélni nem szeretnél, de ahogy látom, azok se tetszenének – pillantott le.
- Azt hittem nem stílusod az erőszak, ahhoz képest… - A délutáni csókra gondoltam, és megremegtem.
- Igaz, de attól próbálkozhatok néha pár dologgal, hátha aztán te is akarod folytatni – vigyorgott rám. – Vagy esetleg megkapnak ajándékba, ahogy látod, lennének jelentkezők.
- Nem tudnál inkább veréssel fenyegetni?
- Elcsúfítani a szép pofidat, vagy testedet? – vágott megjátszott döbbent arcot. – Egyébként is hatásosabb ez – vont vállat, majd elfordult, mert odajött valaki.

Később elvonultam a mosdóba, szerencsére egyedül. Ott volt egy lány is, a tükör előtt igazította épp a sminkjét.
- Szia! - köszöntem, mire rám pillantott és biccentett. – Nézd, el tudnád nekem mondani, pontosan mi folyik itt?
- Pontosan az, amit mondtak. Jobb, ha elfogadod a helyzetet, mert csak hullaként juthatsz innen ki. De ha látják rajtad, hogy végezni akarsz magaddal, vagy nem viselkedsz semmi hatására se a kedvük szerint, akkor bedrogoznak. - Fanyarul rám mosolygott. - Megnyugtatásra számítottál? Énekelj nagyon jól, ha sok pénzt hozol be a karriereddel, akkor kevés rosszban lesz részed!
Miután befejezte a mondatot kisétált mellettem, egyedül hagyva kétségbeesésemmel. Olyan volt, mintha egy barlangrendszerbe zártak volna. A sötétség súlyosan nehezedett rám, és egy halvány fénypontot se láttam, ami felé elindulhatnék a kiút reményében.
Lerogytam a padlóra, és eleredtek a könnyeim, amiket eddig sikeresen visszatartottam. Felhúzott térdemet átöleltem és a karomba temettem az arcom. Nehéz gyerekkorom volt, de amint elég idős lettem leléptem apámtól. Igaz a törvény szerint nem élhettem volna egyedül, ám az akkori lakótársam segített megoldani minden felmerülő akadályt, és munkát is intézett egy bárban. Ott már megszoktam a tapló férfiakat, viszont nem kellett félnem tőlük, mert ha nem akartak békén hagyni, akkor is volt ki megvédjen. Most azonban egyedül maradtam, és kevés vagyok a problémához.
Hallottam az ajtó nyílását, de nem foglalkoztam vele, míg az illető oda nem jött, és meg nem érintette a kezem. Szipákolva felnéztem, majd egyből el is rántottam a karom, mikor az asztalnál ülő egyik srácot fedeztem fel a jövevényben.
- Történt valami? - kérdezte aggódó arccal, ami annyira hiteles volt, hogy más körülmények között simán bedőltem volna neki. - Hyun Seok vár - mondta felállva, mikor válaszra se méltattam.
Lassan feltápászkodtam és szereztem magamnak papírt kifújni az orrom, majd megmostam az arcom, de a szemeim így is felpüffedtek, vörösek lettek és az elkenődött sminkemet is lemostam amennyire tudtam.
- Maradj erős, jobb helyzetben vagy, mint mások!
- Ennek örülnöm kéne és hálásnak lennem? - néztem rá a tükörben, majd megfordultam, és elindultam ki. Szorosan jött mögöttem, de nem ért hozzám.
Mikor visszaértünk Hyun Seok alaposan megnézett és mintha meglepettség futott volna át az arcán, de ez csak egy pillanatig tartott, utána folytatta ugyanúgy a beszélgetést tovább.
Megint nem tudtam odafigyelni, csak magamba süppedtem, egyre mélyebbre csúszva az elkeseredésbe.
Az idő lassan vánszorgott előre, míg fel nem állt, hogy induljunk. A kocsiban hátrahajtottam a fejem, és behunytam a szemem.
- Történt valami a mosdóban? - törte meg a csendet.
- Nem - válaszoltam tömören.
- Egész idáig nem sírtál, próbálsz erősnek tűnni, aztán mégis ennyi ember előtt borulsz ki. Beszéltél valakivel vagy láttál valamit?
- Egy lánnyal pár szót - vallottam be egy kis szünet után. Féltem először, hogy nem-e okozok ezzel gondot, de rájöttem, úgysem tudom a nevét, és személyleírást se fogok mondani.
- Na, és mit mondott?
- Alátámasztotta a szavaidat - nyitottam ki a szemem, és ránéztem.
- Ha tudtam volna, hogy ennyi kell, már küldtem volna hozzád valakit - kuncogott fel.
Sokadjára is elküldtem magamban a francba. De legalább befejezte a beszélgetést, és az út maradékát csendben tettük meg. Szerencsére most hagyta, hogy magamra zárjam a fürdőszoba ajtaját, így sokkal nyugodtabban zuhanyoztam le, és megengedtem magamnak még pár könnycseppet. De persze az egyedül alvás már túl nagy kérés lett volna. Ráadásul arra ébredtem, hogy hozzám simul egy test. Az első pillanatban még jól is éreztem magam, szerettem összebújva aludni, aztán jobban magamhoz tértem, és éppen csak meg tudtam állni, hogy ne ugorjak ki az ágyból. A csókra visszagondolva nem akartam felébreszteni, kitudja nem-e jut eszébe megint valami. Inkább próbáltam óvatosan kibújni, de amikor félig sikerrel jártam, utánam húzódott, és még inkább átkarolt. Így teljesen megfeszülve meredtem a sötétségbe. Biztos eltelt másfél óra, mire végre a hátára fordult, én pedig meg mertem végre mozdulni. Azonnal az ágy széle felé csúsztam, inkább alszok a földön, mintsem megvárjam, míg újra idebújik. Azonban elkapta a karom.
- Maradj! – mondta, és el is engedett.
Mindenem távol akart lenni az ágytól, de engedelmeskedtem, és a legszélén összegömbölyödve vártam a reggelt.